Sorakozó

Bevezető…

Most tök őszintén, ki ne akarna betekintést nyerni egy ilyen világba? Ki az, aki nem szeret kukkkolni? Aztán a látottakat és a hallottakat egy hűvös, buborékoktól duzzadó rozéfröccs mellett a teraszon a haverokkal jól kipletykálni…? Vagy egyszerűen a sztorikat évek múlva feleleveníteni, fejünket a tenyerünkbe borítva, megállapítani, hogy te jó ég, mekkora hülye voltam. Én vállalom, hogy imádok kukkolni és aztán jókat derülni. Ha te is, gyere velem, most te kukkolhatsz nálam. 

Amikor október végén felszálltunk az Emirates Dubai-ba tartó járatára, akkor nem éreztük szükségességét, hogy az életünket nagyító alá helyezzük. Gábor mindig azt mondja, hogy minek teregessük ki az életünket, aztán meg ha nem úgy jön be ahogy elképzeltük, akkor lehajtott fejjel kullogunk haza, és a hátunk mögött majd összesúgva röhögnek rajtunk. Na és? Gondoltam én. Kinek tartozunk bármiféle elszámolással? Kinek kell otthon bebizonyítanunk, hogy pár ezer kilóméterrel arrébb milyen sikereket értünk el vagy vallottunk-e kudarcot. És ha úgy alakul, hogy nem sikerül? Akkor nem mondhatjuk el, hogy mi megpróbáltuk de az életnek más tervei vannak velünk? Akkor tényleg szemlesütve kellene hazamennünk és szégyenkeznünk kellene? Miért, az élet csak csupa csillogásból áll? Igen, mi legalább próbálkozunk, keressük az új kihívásokat, próbálunk együtt fejlődni, új utakon járni, tapasztalatot szerezni, vagy éppen nagyokat bosszankoni. És ki mondta, hogy könnyű lesz? Egy idegen országban. Ugyan országban, egy másik bolygón, ahol még a nyelvünk sem, az értékeink sem azonosak. Éltél már távol az otthonodtól? Igen? Akkor tudod miről beszélek… 

Hogy ki mit szagol, az azon múlik milyen virágot szakít. Mi egy kicsit vastagabb, fás szárút, tövisekkel telit szakítottunk. És, hogy ezt én úgy dolgozom fel, hogy kiteszem a nyilvánosság elé, hogy akár velem együtt örüljetek, szomorkodjatok, nevessetek, bátorítsatok vagy egyszerűen a reggeli kávé mellé elfogyasszátok, akkor gyere és élvezd. 

Aki ismer bennünket az tudja rólunk, hogy a szó legjobb értelmében MI őrültek vagyunk. Őrültnek vagyunk titulálva, mert sokat dolgozunk, maximalisták vagyunk, kora reggeltől késő éjjelig, időt és fáradtságot nem kímélve törekszünk a legjobbra, néha aggresszívak vagyunk és kiállunk magunkért, önállóan tudunk gondolkodni, nem állunk be a sorba fixért, szorgalmasan próbálunk helyt állni a labirintus útvesztőjében és még megannyi jelzővel illethetném magunkat. Belekezdeni egy vállalkozásba, egy olyan világban amiről foggalmunk nincs, ami az elején egy pénznyelő, aminek a kezdő tőkéjéből nagyságrendileg kétszer körbeutazhattuk volna a Földet, na ez a legnagyobb őrültség. Ám vannak napok, amikor szórakoztató is, főleg ha emberek jelentkeznek nálad munkafelvételre. A minap az alábbi “önéletrajzot” kaptam whatsappon. 

– munkat akarok – csipogott a kijelzőmön 

Milyen kedves egy aspiráns, nem igaz? Hangosan felnevetek, és komoly gondolkodásba kezdek, erre mit lehet válaszolni. Legyek udvarias, küldjem el melegebbre, netán válaszoljak ugyanilyen stílusban? Kérdezzem meg mit akar? Vagy csak hagyjam kihűlni? De mégsem bírom szó nélkül hagyni. 

– mivel foglalkozik a cég, ahová jelentkezik? – kérdezem tőle, hátha tudja 

– virágos – jön a válasz

Erre mondják, hogy 19-re lapot húz. 

– sajnos nem – pötyögöm neki vissza 

– miért nem? – értetlenkedik

Aztán én is. Miért nem vagyunk virágos cég? Látod barátom ez jó kérdés, soha nem gondolkodtam még el rajta. Talán mert nem értek a virágokhoz, nem tudok virágotkötni, stb. De teszek még egy próbát és visszaírok. 

– tudod kik vagyunk és mi a cégünk neve? – reménykedek, hátha csak félreolvasott, benézte vagy ilyenek 

– mindjárt rákeresek neten 

Jó, gondoltam, milyen jó ötlet. Mielőtt elküldöd a jelentkezésed, olvass figyelmesen! Mondjuk, hogy nem keresünk idiótákat. És analfabétákat sem. Reménykedem, hogy eltűnik és megértette. De nem. Eltelik úgy jó egy óra, ismét pittyeg a telefonom. Ő az. Arabul. Arabul közli velem, hogy minden Allah elrendeltetése szerint fog úgyis történni, ne is hadakozzak. Jó! Legyen! Állok elébe csak most már engedjük el! Nem kérem tovább, köszi! És igyenkszem nem felhúzni magam, mert aztán Alláh-t tényleg nem akarnám magamra haragítani. 

Sorra kapom a hasonló “önéletrajzokat”. Kérdezem, van közöttetek HR-es? Ez hányadik századi módszer? És mi a teendőm ilyenkor mint leendő munkaadó, aki nem is keres munkatársat? És ez csak egy a sokból, abból is a győztes, de van úgy, hogy csak felhívnak és beleszólnak, hogy gimmejob, magyarul adjmunkát! Egybe. Így.